Az alábbiakban pedig két beszámoló olvasható az egyhetes táborról:

ISKOLAINDÍTÓ GYEREKTÁBOR KOSTELEKEN

 Nagy izgalommal és várakozással néztünk első táborunk elé, mármint Kosteleken a Gyerekek házánál rendezett első táborunk elé.

 Valamikor a tavasz végén született meg a tábor ötlete, egy szerencsés találkozásnak köszönhetően.  Már egy ideje érzem, hogy ez a munkakör annyira felduzzadt, hogy meghalad minket, magyar tanárokat. Rengeteg ötletünk is van, hogy még mit lehetne tenni, mi lenne hasznos nemcsak a gyerekek, de az egész közösség számára, viszont Andrással még mindig csak ketten vagyunk. Szóvá is teszem ezt, ahol csak lehet, hátha sikerül bevonzani a falu életébe fiatal, értelmiségi, a közösségért is tenni vágyó embereket. Egy ilyen beszélgetés során ajánlotta Györgypál Enikő (aki kosteleki gyökerekkel is rendelkezik), hogy akkor a KEL-es (Katolikus Egyetemi Lelkészség- Kolozsvár) munkatábor helyszíne legyen Kostelek.

 Szeptember 10-én nem kevés aggodalommal vártam kedves táborozóinkat, akiknek első este ismerkedős programot kellett szerveznem, hiszen mindeddig csak gyerekekkel foglalkoztam, felnőttekkel soha. S természetesen ilyen elő képzeteim voltak, hogy a fiatal egyetemisták bizonyára nagyon okoskodóak, talán lekezelőek lesznek, mindent jobban tudnak majd, stb. Szóval igen nagy gondban voltam, mit is találjak ki nekik, hogy ne unják, ne mondják rá, hogy dedós dolgok. Szerencsére a csapat egy része már kora délután megérkezett, így volt időm „bemérni”, hogy talán nem is olyan vészes a helyzet. Sőt, egyik ámulatból estem a másikba, ugyanis ezek a fiatalok egyáltalán nem olyanok voltak, mint amitől én annyira tartottam, épp ellenkezőleg: mély érzésűek, kedvesek, nyitottak, tettre készek. Folyamatosan meséltünk nekik itteni életünkről, munkánkról, a kosteleki létről, viszonyokról, ők pedig őszinte kíváncsisággal itták minden egyes szavunkat. S be kell, hogy valljam, igen jó érzés ezt a hozzáállást megtapasztalni, vele együttműködni, akkor mikor a nagyvilág nem igazán erről szól, s meglehetősen ritkán találkozhatunk mély megnyilvánulásokkal. Feltételezem, mindez összefüggésben van azzal, hogy ezek a diákok katolikus diákok, s ezt a mivoltukat igyekeznek aktívan megélni.

 A gyerekek imádták a foglalkozásokat, mindig jóval előtte gyülekeztek, mint ahogy meg volt egyezve, ki is fárasztották rendesen a fiatalokat, akiknek viszont módjukban állt kipróbálni az egyetemen tanultakat. Azt hiszem mindkét fél igen sokat tanult, fejlődött, a gyerekeknek mindig jól jön, ha foglalkoznak velük, érdemlegesen figyelnek rájuk, hiszen az itthoni környezet nem igazán erről híres.

 Az ifjak pedig belekóstolhattak a „nagy betűs életbe”. Például egyből kiszúrták és megfogalmazták azt a tényt, amire jómagam csak pár év gyakorlat után jöttem rá, miszerint ezeknek a gyerekeknek egyáltalán nincs egyenlő esélye az ismeretszerzésben, tanulásban, hiába hirdeti fennkölten, ámbár rettenetesen felszínesen és meggondolatlanul az iskola folyosóján egy tábla. Ugyanis, az itteni gyerekek az esetek többségében egy számukra idegen nyelven ismerkednek a világgal, olyan körülmények között, mintha ez lenne az anyanyelvük. Természetesen mélyen megdöbbentek és felháborodtak ezen — hát igen néha ilyen bizarr dolgokat képes produkálni a felnőtt világ…

 Bár sokkal több tervünk volt a tennivalókat illetően, mint ami végül is megvalósult, úgy érzem elértük célunkat: a fiatalok egy része már a következő hétvégén visszajön, néhányan szeretnék kipróbálni magukat ilyenfajta oktatási körülmények között, ha majd elvégezték tanulmányaikat. Nem is beszélve a számtalan személyes találkozásról, tapasztalatról, szinte mindenki szívébe beférkőzte magát egy-egy gyerek. A helyi közösség pedig újfent megtapasztalhatta azt, hogy vannak, akik ilyen nyitott kíváncsisággal fordulnak világuk felé, valamint konkrét segítségnyújtással (helyi termékek vásárlása az étkezésekhez), s tették mindezt a legcsekélyebb elvárás nélkül.

 Csak azt tudom mondani ezúttal is, mint mikor elbúcsúztunk egymástól: Folytatás következik.

Imre Éva  kosteleki magyartanár

A világ legvégső közepén – Töredékes széljegyzet a KEL-es munkatábor kapcsán

 Én sokszor gondoltam már életemben, hogy voltam a világ legvégén. De azt is, hogy az illető hely a világ közepe. Aztán az is gyakran előfordult velem, hogy ez a két érzés valahogy egybemosódott. Már az, hogy a világ vége alkalmasint a világ közepe is lehetne. Hosszú autózás után elhagyom az ezeréves határt. Aztán elkezdem idegennek érezni magam a környezetben míg rátérek egy szurdokvölgyön vezető köves útra. Hiába megy az autóm kétszázat, a céltelepüléshez vezető legjobb úton is csak tíz km/órás sebességgel haladok. Hiába dual simes a telefonom, térerőre semmi remény. Zárul a horizont és a lélek mégis kitágul, bár a gödrökre kell nagyon koncentrálnom, nincs lehetőségem szemlélődni. Kb. másfél óra után eljutok egy településre. Se útjelzés, se falunevet viselő tábla. Még jó pár kilométer, mire megszólíthatok valakit. Ebben az órában itt mindenki az „estéli bajt” végzi. Megkérdem a nénitől, hogy helyben, Kosteleken vagyok-e? Megnyugtat, hogy igen és eligazít, hol találom a csapatomat. Megtalálom a kedves, bizalmat keltő falusi portát. Takaros ház, frissen átalakított melléképület. „Tiszta udvar és rendes ház…” – énekelné Lovasi András, de ezen itt ő is meglepődne. Mert a legtöbb udvar tiszta, a legtöbb ház rendes errefelé. Vendéglátóink jönnek elém és bevezetnek a csűrbe, ami a szállás és étkezési helyünk, egyfajta támaszpontunk. A csűr-istálló a célnak megfelelően átalakítva valahogy úgy, ahogyan én is elképzeltem falusi portámat otthonteremtő álmaimban. Itt nincs estéli baj, mert ebbe a csűrbe délutánonként gyerekek járnak magyart tanulni iskolaidőben. Magyar szót, magyar zenét, táncot, egyszóval magyar kultúrát. Mert van itt egy olyan „kulturális tudás”, amit nem lehet sehol tanulni, semmiféle egyetemen, csak itt. És itt is egyre nehezebb, mert első sorban menteni kell, átmenteni, amíg még menthető, amíg még van kinek. Istennek hála, hogy vendéglátóink, Éva és András, láttak ebben fantáziát és teszik is a dolguk jó pár éve. Munkájukat a Csángó Szövetség, a Szellő egyesület és sok nagylelkű anyaországi támogató segíti. A KEL-es csapat fáradt, de lelkesen számolnak be az aznapi élményekről, esztenalátogatásról, kirándulásról a falubeli gyermekekkel. Kemény túra volt – mondják, de mindent kárpótolt a gyerekek kedvessége, szeretete, eredetisége és az ottani ízek, illatok. Rövid megbeszélés után nyugovóra térünk, mert másnapra kemény munkát terveztek. Gyermekkorom szénacsinálós nyarait idéző program a délelőtti, csak hogy itt ez is egészen más. Mert máshogy történik minden vidékenként. Táj és szokásfüggő minden lépés. Buglyákat rakunk a meredek oldalon. Két ágra ügyesen mindeniket, amin majd be tudják húzni az aljba, ahol szekérre rakható. Mire kiérünk, már jól elfáradunk, de a közösségben végezett munka örömével és a táj szépségével nem tudunk betelni. Szinte rosszul esik lejönni a hegyről. S ha nagyapáink nem is lennének teljesen elégedettek a buglyáinkkal, a gazda tekintetéből a csodálkozás mellett a hálát is kiolvasni.  Én magam is végtelen hálát érzek. Olyat, amiről nem lehet, nem illik beszélni, írni, mint a barátságról és szerelemről. Ebéd után jól jön egy kis pihenő, mert délután jönnek a gyerekek, akik már ismerik a csapatot az iskolából. Megtelik biciklivel az udvar, s szűnni nem akaró játékok következnek, amik majd másnap az iskolaudvaron folytatódnak azokkal, akiknek tanárait elszólítja az órarendkészítés. Az esti szentmise igazi hálaadás itt, és már azon sem csodálkozunk, hogy a kezdőének helyett az áldás utánra tervezettel indítanánk, míg észbe nem kapunk. Jóleső fáradtság ez és őszinte. Már az sem zavar, hogy a falubeli fiatalok nem éltek a meghívásunkkal egy esti filmnézésre. Rövidre tervezett, de véget nem érőnek tűnőre sikeredett személyes megosztás után dőlünk ágynak, hogy nagy vágyakozással induljunk a következő napnak. A reggeli imádság frissítő erejéből különböző tevékenységre van kapacitásunk. Van, aki a vezetékes víz tározójának takarításánál segít; van, aki beszédhibás gyerekekkel végez gyakorlatokat; van, aki az iskola számítógép állományának vírustalanításával bajlódik; más tiszta csengő gyerekhangon közvetítve népdalokat gyűjt és rögzít vagy éppen személyesen beszélget el azokkal, akik csoportban nem akarnak, nem mernek megnyílni mások előtt. És még mindig takarékoskodni kell az energiákkal, mert a gyerekek nem akarnak megválni tőlünk. Estére megtelik a csűr falubeliekkel, akiknek a Pogány-havas Kistérség ügyvezető igazgatója beszél vidékfejlesztésről, öko-turzimusról, kulturális tudásról és annak megőrzéséről, pályázati lehetőségekről… Közben mi is megosztunk néhány élményt és tapasztalatot visszajelzésként a helybelieknek az itt eltöltött időről. A közös vacsorán elköltött helyi szpecialitás, a zöld-galuska ízével a szánkban szolid sörözgetéssel egybekötött meghitt beszélgetés alakult a vendéglátókkal és az előadóval. Új ötletek és elhatározások születtek a további együttműködésre és a faluközösséget érintő projektekre. És ezzel még nincs vége. Hátra van még a falu honlapjának megtervezése, bepillantani egy kicsit a szövés-fonás helyi módszereibe és még ki tudja mi minden, amit nem terveztünk és amire nem is gondolunk, de nyitottak vagyunk. Ilyen spontán módon kóstoltunk bele a gyimesi táncrend néhány alaplépésébe kicsit ízelítőül, kicsit búcsúzóul. Hazafelé majd az út biztosan nem lesz rövidebb. S bár még nem vagyunk a végén, három dolgot biztosan tudok: nehéz lesz innen elmenni, hamarosan vissza fogunk térni és hogy jó lenne nem csak aktív szemlélőivé, de teljesebben részeseivé lenni ennek a munkának.

Takó István egyetemi lelkész – Kolozsvár

Fényképekben a táborról: